Fordította: Enelen
Béta: nincs
Dőlt betűs szöveg: gondolatok
:Párszaszó:
"Gin szövege"

A szemét kinyitva Harry egyenesen az őt figyelő vörösekbe pillantott. – Tom?

- Jó reggelt, kedvesem. – mosolyodott el Tom. – Hogy érzed magad?

- Kábán. – mondta Harry rövid töprengés után. Aztán nagyot sóhajtva Tom vállára ejtette a fejét. Megöltem valakit, ugye?

- Igen. – Tom végigfuttatta a kezét Harry kócos haján. – Megbántad?

Még nem tudom. A fiú elhúzódott a meleg ölelésből, és sóhajtva felült. – Jobb, ha most gyorsan hazamegyek. Ha Dumbledore-nak úgy jár az agya, ahogy gondolom, nemsokára keresni fog.

- Ugyan, semmi reggeli? Nem akarod látni, mit szól az iskola? – Tom is felült, és magához húzta a fiatalabb varázslót. – Végignézhetnéd, ahogy Ronaldnak eldurran az agya.

Harry az ajkába harapott, hogy elnyomja a mosolyát. – Ez igaz. Jó lenne. De mi lesz akkor Dumbledore-ral?

- Majd üzenünk Rodolphusnak és Petuniának, hogy tegyenek úgy, mintha még mindig aludnál, vagy valami.

- Tudunk nekik ilyen gyorsan üzenni? – húzta össze a szemöldökét Harry.

Tom huncutul rámosolygott, és orron csókolta. – Hát persze. Öltözz át, és kicsinyítsd le magad-

- Szóval most már szabad? – szakította félbe Harry, és fintorogva megdörzsölte az orrát.

- Azt hiszem. – bólintott Tom. – Különben meg még reggeli előtt megállunk a pincében.

- Aha, egy bájitalért. Gondolhattam volna. – horkant fel Harry, majd felállt és kinyújtózott. – Mindenem... fáj...

Tom felkuncogott, és ő is felkelt. – Szólhattam volna, hogy a mágikus kimerültség ezt teszi.

- De nem szóltál. Te már csak ilyen gonosz vagy. – mordult fel a fiú sötéten, majd tisztító bűbájt szórt a széken heverő pólójára, meg a még mindig rajta lévő nadrágra. – de legalább ez a nadrág már nem olyan szűk, mint volt. – tette hozzá elgondolkodva, mire Tom elnevette magát. – Hé, hol a köpenyem?

- A vért nehéz kivenni a ruhából. – sóhajtotta Tom, és idegesen végigsimított a haján. – Vannak rá varázslatok, de ha azt akarod, hogy működjenek, egy órán belül el kell végezni őket, és mire végre leértünk ide, már túl fáradt voltam hozzá, úgyhogy egyszerűen bedobtam a köpenyedet a tűzbe. – Elfintorodott. – Sajnálom. Ha akarod, adhatok egyet.

A fiú vállat vont. – Úgy nézek én ki, mint akit érdekel? Annyi fekete köpenyem van, hogy azt se tudom, mit kezdjek velük, Tom. Nem nagy veszteség. De most azért elviszek egyet.

- Milyen könnyedén veszed a dolgot. Majd próbálj meg iskolai köpeny nélkül vezetni egy ilyen támadást, és meglátod, mire mész. – morogta Tom, és a fiúhoz vágta a szekrényből előkapott köpenyét.

- Hé, minden fekete köpenyem iskolai köpeny, szerelmem. De rajtaütésekre mostantól majd csak vöröset hordok, jó? – válaszolta Harry a szemét forgatva, majd magára rángatta a köpenyt.

Tom felhorkant, és vigyorogva megrázta a fejét. – Nem megy a szemedhez. Hordjál inkább barnát. Úgy legalább, ha akarod, elég, ha hagyod megszáradni rajta a vért, úgyse fog látszódni.

Harry elnevette magát. – Viseltél már vöröset csatában?

Tom felvonta a szemöldökét. – Én mindig vörösben vagyok támadáskor. A halálfalók úgy könnyebben megtalálnak.

- Mintha azok a szemek meg a hullafehér bőröd nem árulnának el úgyis.

- Csúfolódsz Voldemort nagyúrral? – sziszegte megjátszott dühvel a Sötét Nagyúr.

Harry rávigyorgott. – Igen.

Tom fenyegetően elindult a fiú felé. – Talán nem ártana téged végigfektetni a térdemen, és jól elfenekelni. – suttogta és szájon csókolta a fiút.

Harry lehunyta a szemét, és a magasabb férfi dereka köré fonta a karját. Merlinre, tedd azt. Nyögött fel, miközben Tom nyelve végigsimított az övén.

Tom Harry fenekére tette a kezét. Én is szeretném, de most el kell küldenünk azt az üzenetet. A csókot megszakítva Harry homlokának döntötte a fejét.

Fenébe.

Bizony. Tom szomorúan elmosolyodott és csókot lehelt Harry sebhelyére. Töpörítsd össze magad és mehetünk.

Francba. Motyogta Harry, de már húzta is elő a pálcáját. – Minuta Harry.

A Sötét Nagyúr felemelte a fiút és a vállára ültette, megvárva, hogy Harry kényelmesen elhelhelyezkedjen és elbújjon, aztán kisietett a szobából.

---

Harry hangtalanul nevetgélve kiugrott Tom ruhaujjából és elbújt a Sötét Nagyúr tányérja alatt. Megkérte Tomot, hogy szórjon rá némító bűbájt arra az esetre, ha megfeledkezne magáról és megszólalna.

Most éppen miben mesterkedsz? Kérdezte Tom felvonva a szemöldökét.

Betartom az ígéretemet. Nevetett Harry, és láthatatlanná tévő bűbájt szórt magára.

Nehogy elkapjanak. Figyelmeztette őt Tom, szájához emelve a poharát.

Te pedig vigyázz, mit eszel. Ugratta Harry, aztán elindult az asztal másik vége felé a tanárokat zaklatni.

Tom pohara megállt a levegőben, néhány milliméterre a szájától. A férfi gyanakodva összevonta a szemöldökét, aztán a biztonság kedvéért a pohárra és a tányérjára is rászórt egy általános rontáselhárító bűbájt. Némi gondolkodás után odahajolt az éppen elhelyezkedő Perselushoz. – Vigyázz, mit eszel és iszol. A jómadár itt szórakozik az asztalon. – figyelmeztette. Perselus bólintott, és ő is elhárító bűbájt szórt az tányérjára és poharára. – Elküldted?

- Köszönöm a figyelmeztetést. – sóhajtotta Perselus. – És igen, elküldtem, megkapták, válaszoltak.

- Nagyon jó. – Tom hátradőlt, és tojást pakolt a tányérjára.

- Mi történt? – kérdezte halkan Perselus a kiflijét vajazgatva.

- Biztos vagyok benne, hogy a Próféta megírja. – válaszolta Tom titokzatosan, mikor hirtelen hangos csipogást hallottak az asztal másik végéből. A Sötét Nagyúr gyanakodva odapillantott, aztán vigyorogva felhorkant.

Dumbledore eltűnt. A helyén most egy óriás, öregecske csirke ült. A teremben kitört a nevetés.

- És a bosszú lecsap. – hümmögte Perselus. – Szegény... – minek is hívja őt Mr. Potter? – Dumbli.

Tom rávigyorgott a férfira. – Az attól függ. Én már mindenféle rondaságokat hallottam tőle.

- Ebben biztos vagyok. – prüszkölt bele Perselus a poharába.

Tom csúnya pillantást vetett rá. Már készült, hogy visszavágjon valamivel, de Bimba professzor éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy retekké változzon, mire újból felharsant a nevetés.

- Legalább valaki jól szórakozik. – jegyezte meg Perselus. A csirke ingerülten kapirgált az asztal szélén. A tanárok nagy része eltolta maga elől a tányérját.

- Túlságosan ellustultak. – vont vállat Tom, és kezében egy szalonnaszelettel hátradőlt a széken. Egy fényvillanás láttán megmerevedett, majd gyorsan levette a rontást az ételről, mielőtt a szájába tömte. Ez nem nevetséges.

De hát csaltál. Megbűvölted a tányérodat, hogy ne engedje megátkozni az ételt. Kénytelen voltam mást kitalálni. Kuncogott Harry.

Túl se élném a szégyent, ha sikerülne elkapnod.

Már hogyne élnéd. Végülis te tudod, ki a tettes. Senki más nem tudja.

Mégis mit terveztél csinálni velem?

Vörös hajat, szerelmem.

Mi ez a mániád a vörös hajjal?

Hát az jól megy a szemedhez...

Akkor legyen inkább zöldeskék, ha kérhetlek, most az illik a szememhez.

Óóó... Kuncogott fel Harry hirtelen.

Ezúttal, mikor Tom meglátta a villanást, sóhajtott, és engedelmesen megette az ételt. A teremben újra kitört a hangzavar. Még Perselus is felhorkant mellette. – Jól van, na. Mit csinált velem? – kérdezte a Sötét Nagyúr a férfitől.

- Gyönyörű rózsaszín hajad lett, Marcus. – mondta Perselus komoly arccal, tenyere mögé rejtve a vigyorát.

Tom ingerült pillantást vetett a bájital tanárra. – Nevess nyugodtan. Ígérem, hogy nem öllek meg érte.

Farkasszemet néztek. Úgy egy percig bírhatták, mikor végre perselusból is kitört a nevetés.

Tom megtapogatta a feje tetejét, és felnyögött. De miért tüskés?

Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. Nézd...

Perselus rémülten felkiáltott, ahogy a talárja sárgára változott. – Potter! Tudom, hogy ez Potter műve!

Perselus vádaskodása csak tovább fokozta a teremben a jókedvet, néhányan a padokról is legurultak a nevetéstől, hiszen mindenki tudta, hogy Harry Pottert felfüggesztették.

Tom a töklevét kortyolgatva megrázta a fejét. – Ez is csak neked juthat eszedbe, hogy egy... ilyesmit ráfogj az egyetlen diákra, aki jelenleg nem tartózkodik az iskolában.

Perselus pislogott kettőt, aztán ő is gyorsan beleivott a töklevébe. A talárja visszaváltozott feketére. – Imádom a töklevet. – sóhajtott fel megnyugodva.

- Visszaváltozott a hajam az eredeti állapotára? – kérdezte Tom.

- Háát... már nem rózsaszín... – válaszolta Perselus, de nem pillantott a Sötét Nagyúrra.

Harry!

A tüskéid között jól el tudok majd bújni, úgyhogy csitt. Válaszolta Harry, visszamászva a Sötét Nagyúr ruhaujjába. Egyébként pedig, jönnek a baglyok.

Észrevettem. Válaszolta kelletlenül Tom, figyelve, ahogy Flitwick professzor leönti a mellette ülő retket töklével. A kezeit visszakapott Bimba csöpögős ölelésbe vonta a bűbáj professzort.

Minerva felsóhajtott, és Dumbledore csőréhez emelte a poharát, éppen, ahogy az első baglyok kezdtek leszállni az asztalokra.

Tom átnyújtott az előtte ülő bagolynak öt knútot az újságért, aztán a főcímre pillantott.

„A SÖTÉT OLDALT ÉLETED VÉGÉIG SZOLGÁLOD”

Megöltek egy halálfalógyanús foglyot a minisztériumban

Jól hangzik. Biccentett Tom a falon hagyott üzenetre.

Végülis ezt mondjuk az újoncoknak is.

Igaz. Tom végignézett a hirtelen elcsendesedett termen. Sok diák és tanár arcán látszott rémület. Néhányan sírtak. A Mardekár asztala elégedett képet vágott. Tom örömmel látta, hogy a griffendéles és hollóhátas Juniorok ugyanolyan rémültnek tűntek, mint a társaik. Ginnyt viszont mindtha egyáltalán nem érdekelte volna a bátyja halála.

A nagy csendben Ron hangja különösen hangosan csattant, mikor észrevette, hogy a húga nemtörődöm arcot vág. – Ginny, hát téged ez egyáltalán nem izgat? Percyt megölték.

- Percy halálfaló volt. – válaszolta nyugodtan Ginny.

- De átállt. Itt azt írják, hogy azért vitték be, mert tudott volna neveket mondani, de némító bűbáj hatása alatt ált. – sziszegte Ron, felállva.

- Akkor is halálfaló volt. – válaszolta Ginny, a szájához emelve a töklevét.

- Reducto! – kiáltott fel dühösen Ron.

Ginny felsikított, ahogy a pohár szétrobbant a kezében. Tágra nyílt szemmel kapott a torkához, amiből ömlött a vér.

GINNY! Ordította Harry. NE! MEGÖLÖM!

Tom elkapta az apró alakot, ahogy az kiugrott a hajából, és átnyújtotta Perselusnak. – Vigyázz, hogy ne csináljon semmi hülyeséget. – sziszegte. A halálfaló bólintott, és Tom kisietett a teremből a tanári bejárón keresztül Ron után, aki a vér láttán rögtön menekülőre fogta a dolgot. A diákok egy része átkokat küldött utána, de egyik sem talált és senki nem követte, mert mindenki inkább Ginnyvel volt elfoglalva, akit most Madam Pomfrey vett a pártfogásába.

Tom koncentrált, hogy megtalálja a menekülő griffendélest, és észre is vette őt, ahogy Roxmorts felé futott. – Idióta! – mordult fel, átrohanva a kapun, és előhúzta a pálcáját. – Capitulatus! Locomotor Mortis!

Mikor elkapta a fiú pálcáját és látta, hogy az elvágódik a földön, Tom lefékezett. Zsebre vágta a pálcát, és megállt a fiatal varázsló felett. – Lám, lám, Mr. Weasley, azt kell, hogy mondjam, ezúttal alaposan elbaszta. Ha meg nem sértem, mégis hova készült? – kérdezte, hátára fordítva Ront.

- Haza akarok hoppanálni. – nyögte ki Ron. – Engedjen el.

- Biztos vagyok benne, hogy nagyon gyorsan megláthatja az otthonát, Mr. Weasley. – bólogatott Tom gonoszul mosolyogva. – Bár, amennyiben a húga súlyosan megsérült, a pálcáját talán nem látja viszont.

Ron összehúzta a szemöldökét. – Engedjen el.

- És ha megteszem, önként visszajössz velem az iskolába?

Ron kelletlenül felmordult. – Igen.

Tom összeszorította az ajkait. – Csak hogy tudja, Mr. Weasley, mindössze egyetlen varázslót ismerek, aki képes pálca nélkül hoppanálni, de az inkább egy kígyóra hasonlít, nem önre. Úgyhogy nem ajánlom, hogy megpróbálja. – figyelmeztette, majd felállt. – Finite incantatem.

Ron nyögve talpra kecmergett, aztán hagyta, hogy a professzor visszavezesse az iskolába. Dumbledore az előcsarnokban várta őket Perselussal és McGalagonnyal együtt. – A húgom ugye jól van, professzor úr? – kérdezte gyorsan Ron.

- Nagyjából. – bólintott Dumbledore. – Ön viszont most hazamegy. Hol a pálcája?

Ron vicsorogva Tom felé fordult. – Brutus professzornál van, uram.

Tom figyelmeztetően megszorította a fiú karját, és Dumbledore-ra nézett. – Kicsapják, vagy csak felfüggesztik?

- Felfüggesztjük egy hónapra. – válaszolta nyugodtan Dumbledore. – A pálcát, Marcus.

Tom dühösen az igazgató kezébe vágta a pálcát. – Úgy látszik, jobban kedveli a felfüggesztést, mint a kicsapást, Albus. Nem csoda, hogy a diákjai úgy gondolják, mindent megúszhatnak. – csattant fel, aztán az igazgatót félretolva elindult befelé.

Perselus jeges pillantást vetett az igazgatóra, aztán követte a kollégáját. – Marcus! – Tom lassított, hogy Perselus beérhesse. – A jómadár a húgával ment. – mormogta.

- Jól van. – Tom végigfuttatta az ujjait a haján, megszüntetve a Harry által rászórt bűbájt. – Mennyire rossz a helyzet?

- Túléli. – válaszolta Perselus kelletlenül.

- Ez nem túl biztató, Perselus. – mondta Tom a férfi felé fordulva.

- Az üvegszilánkok elkerülték a fő ütőereit, de az egyik belefúródott a gégéjébe, és Poppy nem biztos benne, hogy helyre tudja hozni... – mondta Perselus, kerülve a Sötét Nagyúr pillantását.

- Francba. – sziszegte Tom, és futni kezdett. Harry?

Megölöm. Az egész iskolát kifestem a vérével. A fejét karóra tűzöm a kviddicspálya közepén. Motyogta Harry a fejében.

Harry, szerelmem, az iskola területén nem gyilkolunk. Sóhajtotta Tom, lefékezve a kórterem előtt. Mély lélegzetet vett, és kinyitotta az ajtót.

Poppy megpördült, már nyitotta a száját, hogy rákiabáljon, aztán, mikor látta, hogy ki a jövevény, gyorsan be is csukta. – Ezek a kis szörnyetegek azt hiszik, Miss Weasley gyorsabban meggyógyul, ha ők is itt vannak. – motyogta a javasasszony a felvont szemöldöke láttán.

Tom bólintott, és hagyta, hogy becsukódjön mögötte az ajtó. – Hogy van? Perselus említette, hogy a gégéjét is eltalálta...

Poppy sajnálkozva megrázta a fejét. – Attól tartok, nem tehetek semmit. Merlinnek hála, túléli, de valószínűleg soha többé nem szólalhat meg. Végülis lehetséges, hogy meggyógyul, de... – nem folytatta.

- Csodálatos. – motyogta Tom sötétten.

- Mit készül tenni Albus Mr. Weasley-vel, nem tudja? – kérdezte Poppy, miközben mutatta az utat a terem hátsó része felé.

- Felfüggeszti egy hónapra. – válaszolta Tom gúnyosan. – Albus túlságosan kesztyűs kézzel bánik a diákokkal.

Poppy fáradtan bólintott. – Szinte hiányzik Mr. Potter. Ő most jól megmondaná a magáét Albusnak.

- Majd én megmondom a magamét az igazgatónak. – Mordult fel Hermione, mikor beléptek Ginny külön szobájába. Ginny egyetértően integetett, mivel bólogatni nem tudott a nyakát tartó merevítőtől.

- Én is megmondhatnám neki a magamét, dehát nekem nem lenne szabad itt lennem! – szólalt meg Harry vékonyka hangon Ginny feje felül.

Tom felvonta a szemöldökét, míg Poppy éles pillantást vetett rá. – Azt hittem rejtőzködsz.

Poppy a sötét varázslatok kivédése professzorra kapta a pillantását. – Tudta, hogy itt van. – motyogta.

Tom felsóhajtott. – Hermione és én hoztuk magunkkal tegnap. – bólintott, leülve a terhes boszorkány melletti székre. – Harry.

- Mi van? Elegem van már belőle, hogy úgy tegyek, mintha nem lennék itt. És ha nem tartasz vissza, Ron soha többé nem látná az otthonát. – válaszolta a fiatalember dühösen.

- Roxfort területén nem gyilkolászunk. – sóhajtotta Tom és Hermione kórusban.

Poppy felkuncogott. – Valahogy úgy tűnik, mintha ezt gyakran ismételnétek.

- Eleinte Marcust figyelmeztettük, hogy nem ölheti meg a diákokat, akármennyire idegesítsék is, de igen, mostanában engem kellett figyelmeztetniük. – bólintott Harry. – Mi lesz Ronnal? Kirúgja végre Dumbledore?

- Nem. Csak felfüggesztik egy hónapra. – motyogta Tom sötéten.

- MICSODA? – Harry leugrott Ginny fejéről, és toporzékolni kezdett az ágy melletti asztalon. – De hiszen akkor még előttem visszakerül! Mi van, ha megint bántani fogja Gint?

- Harry, Ron egy egész hónapig a Roxforton kívül lesz. – kuncogott Hermione. – Gondold csak végig. Biztos vagyok benne, hogy Molly és Arthur örülnek majd a látogatásodnak.

Harry fél lábbal a levegőben, kimerevedett, majd jeges mosoly ömlött el az arcán, ahogy lassan Ginny felé fordult. – Gin, megölhetem?

Gin egy pillanatra elgondolkodott, aztán intett, hogy nem.

- De miért nem? – vonta össze a szemöldökét Harry.

Ginny ingerülten felsóhajtott, aztán segítségkérő pillantást vetett Tomra.

A Sötét Nagyúr pislogott egyet. – Magadnak is akarsz belőle. – vonta le a következtetést.

Ginny intett, hogy igen, és elmosolyodott.

- Aha. Akkor maradunk a kínzásnál. – döntött Harry. Aztán felpillanott Poppyra, aki arcán azonosíthatatlan kifejezéssel állt az ajtóban. – Madam Pomfrey, ugye nem mondja el az igazgatónak?

Poppy vállat vont. – Mit mondanék el? Az, hogy mi történik az iskola falain kívül, már nem az én problémám. Bár ha Mr. Weasley-t az iskolában kapják a felfüggesztése ideje alatt, akkor fel lehetne függeszteni egy újabb hónapra, vagy esetleg ki lehetne rúgni. – vállatvont, aztán rájuk kacsintott, és az ajót becsukva magukra hagyta őket.

- Esküszöm, ez a nő mardekáros volt. – motyogta Harry.

- Ez nem igaz, mert hollóhátas volt. – szólt közbe Tom. A három diák döbbenten bámult rá. – Mi van? Az én évfolyamomba járt.

- Kár, hogy olyan erősen kötődik a világos oldalhoz. – sóhajtotta Harry. – Pedig jópofa.

- A gyógyítók nem nagyon passzolnak a sötét oldalra. – vont vállat Tom. – Eltérnek a nézeteink.

- Aha, az a ti ölj-meg-mindenkit-aki-nem-szimpatikus nézetetek. – ugratta őt Harry.

- Te se úgy nézel ki, mint aki így gondolkodik. – nevetett rá Hermione a miniatűr kis túlélőre.

- Én különleges vagyok. – horkant fel Harry, leüllve az asztal szélére. – Különben is, én inkább csak hülyéskedem, nem vagyok gyilkos típus.

- Fene se hitte volna. – dőlt hátra Tom vigyorogva.

- Hé! Mi lett a hajaddal?

- Ne nyafogj. Nem voltam hajlandó tovább tűrni azt a nevetséges hajviseletet, ezt már akkor megmondtam, mikor csináltad. – vágott vissza Tom nyugodtan. – Különben is, biztos vagyok benne, hogy a te kis csapatod úgyis elterjeszti a halálfalók között, hogy egy pillanatra égnek álló rózsaszín hajam volt a reggelinél.

- Miért, hallottad te a halálfalókat arról beszélni, mi történt Perselus ruhájával? – kérdezte Harry.

- Igen, emlegetik, mikor azt hiszik, hogy nem hallom. Nem csoda, hogy nem lepődtek meg rajta, milyen engedékeny vagyok veled.

- Hát igen, én vagyok az egyetlen, akivel előfordul, hogy megússza, ha kifiguráz téged.

- Előfordul! – köhintett Hermione.

Harry rávicsorgott. – Szerencséd, hogy én nem vagyok olyan hirtelen haragú, mint a jó öreg Voldi.

- Elnézést, hogy közbeszólok, - horkant fel Tom. – De olyan vagy. Csak mint már említetted, nem vagy annyira gyilkos típus.

- Nem, ő inkább kifigurázós típus. – ugratta a fiút Hermione.

- Gin, ne sírj. – szólalt meg hirtelen Harry, majd az ágyra ugorva megölelte a lány ujját.

- Azt hiszem, ő is szeretne hozzászólni. – suttogta Hermione, a lány karjára téve a kezét.

Ginny könnyes szemmel integetett.

Tom körülnézett. – Hol a pálcád, Gin? Eszembe jutott egy bűbáj, amit már régebben láttam, és arra szolgál, hogy a konkrét gondolatokat kiírja a fejed fölé.

Gin előhúzta a pálcáját a párnája alól, és kérdően a Sötét Nagyúrra pislogott.

- Később úgyis meg kell majd tanulnod koncentrálni, hogy képes legyél a nonverbális varázslatokra, úgyhogy veheted ezt gyakorlásnak is, jó? – mondta Tom. – Ehhez majd egy kicsit erősebben kell koncent... – Tom összevont szemöldökkel Harryre pillantott, mert Hermione felkuncogott. – Miért néz így rám?

- Már tavaly megtanítottam a DS-t a nonverbális varázslatokra. – jegyezte meg Harry önelégülten.

- Miért is nem lep meg? – nyögött fel Tom. – Jól van. A varázsige „Ostentatio Mens”. A pálcádat magad felé fordítsd.

Ginny magára fogta a pálcáját, és hangtalanul mozgatni kezdte az ajkait. Egy pillanat múlva a feje felett megjelent egy kérdés: „Működik?”

Harry és Hermione megtapsolták, míg Tom bólintott. – Ügyes vagy, Gin.

„Kösz, Tom. Meddig fog tartani?”

- Sajnos halvány gőzöm sincs. Kénytelenek leszünk magunk kitapasztalni, kivéve persze, ha a könyvtárosunk hajlandó utánanézni.

Hermione belebokszolt a Sötét Nagyúr karjába. – Ez nem volt szép tőled.

- Ha! Nem én vagyok az egyetlen, aki mindent megúszhat!

- Én pedig nem vagyok halálfaló, köszönöm szépen. – vágott vissza Hermione, büszkén kihúzva magát.

- Remélem is, hogy nem. – Kinyílt az ajtó, és Poppy állt ott, összehúzott szemmel. A háta mögött Perselus pálcát fogott rá.

- Halgatózott. – Magyarázta a komor bájital tanár, becsukva az ajtót maguk mögött.

Hermione elsápadt, míg Ginny dühös pillantást vetett a nőre. „Fogadok, hogy Dumbledore-hoz akart szaladni!”

Harry leugrott az ágyról és visszaváltoztatta magát az eredeti méretére. – Ezt tervezte? – sziszegte, miközben Tom – kissé megkésve – némító bűbájt szórt a szobára.

- Először igen. – Válaszolta Poppy bátran kihúzva magát. – Végülis, jó, ha Albus tudja, hogy halálfalók járnak az iskolában, különösen, ha ön, Mr. Potter, egy közülük.

- Rám már úgyis gyanakszik. – horkant fel Harry. – Percy volt olyan kedves, és beköpött, mielőtt Lucius elhallgattatta. De hogyan is mondta, először?

- Igen. – válaszolta Poppy.

- Ezt el is magyarázná? – kérdezte Tom, lustán forgatva a pálcát az ujjai között.

Poppy komoran rámosolygott a professzorra. – Hogyne, Voldemort, ha már ilyen szépen megkért.

Hirtelen öt pálca szegeződött a javasasszonyra. – Honnan tudta? – kérdezte Harry, fenyegetően összehúzva a szemeit.

- Ó, hát Tom Denemet soha az életben nem tudnám elfelejteni. Nem olyan egyszerű. – kezdte Poppy lassan. – Mikor itt kezdtél dolgozni, gyanús volt, hogy te vagy az, de se a kinézeted, se a viselkedésed nem hasonlított rá, ráadásul évtizedekkel fiatalabbnak is tűnsz, úgyhogy végül nem törődtem a hasonlóságokkal. Viszont most említetted, hogy velem jártál iskolába, és én nem emlékszem egyetlen Marcus Brutusra sem abból az időből... – vállat vont.

- Hollóhátas, mi? – horkant fel Harry, jelentőségteljes pillantást vetve Tomra.

- Mondtam. – vigyorgott rá a Sötét Nagyúr a szeretőjére, aztán a szeme újra hidegen a javasasszonyra villant. – Mit jelentsen az, hogy először, Poppy?

- Azt, hogy míg se az idősebb Tom Denem, akit valaha ismertem, se Voldemort, akiről most tudok nem törődött senkivel annyira, hogy segítsen nekik, mikor rászorultak, az a Tom Denem, aki az első négy évben a barátom volt, segített volna. – mondta halkan Poppy, és a szemei szomorúan csillogtak. – És bár igazad van, Tom, mi, gyógyítók nem értünk egyet a módszereiddel, én mégsem akarlak beárulni Albusnak, és ezzel véget vetni ennek a változásnak, ami veled történt, különösen, hogy senkit nem bántasz a Roxfortban.

Harry és Tom összenéztek. Én bízom benne. Döntött Harry.

Én-

Merlin szerelmére, Tom, ő volt az egyetlen barátod az iskolában, és most hajlandó adni neked egy újabb esélyt! Szükséged van itt valakire, aki veled egyidős.

De Harry, Poppy Pomfrey?

Igen, Tom, Poppy Pomfrey. Különben is, jó hatással lesz rád.

Nem szeretem ezt a leereszkedő hangnemet, fiatalember.

Harry felnevetett és eltette a pálcáját. – De hülye vagy.

Poppy szemei tágra nyíltak a rémülettől, mikor meglátta a Sötét Nagyúr hideg mosolyát. – Tom...

- Hülye, Harry? Ez a legjobb, amivel elő tudsz jönni? – kérdezte Tom jeges hangon.

Csak Harry és Ginny nem ijedt meg a Sötét Nagyúr hangjától és pillantásától. – Tulajdonképpen nem, de mivel hölgyek is vannak jelen... – válaszolta Harry.

„Jaj, hagyjátok már abba, ti ketten.” Szólt rájuk Ginny, belebegtetve a betűit a két varázsló közé. „Teljesen felidegesítettétek Herm-et.”

- Hopp. Ezt nem akartam. – mondta Tom ijedten. – Azt hittem, ennél jobban ismersz, Herm.

Poppy és Perselus arckifejezése láttán Harry felnevetett, míg Hermione újra oldalba vágta a Sötét Nagyurat. – Hé, Tom, ez majdnem olyan muris volt, mint mikor seggfejnek neveztelek a gyűlésen!

- Harry, te voltál az egyetlen, aki azt murisnak találta. Engem idegesített, a többiek meg kis híján szívbajt kaptak. – vágott vissza Tom.

- Nagininek is nagyon tetszett.

- Róla el is hiszem. – nyögött fel Tom, kétségbeesetten megrázva a fejét. – Fogalmam sincs, hogyan bírtam megőrizni az ép eszemet mellettetek.

Harry halkan köhintett, míg a többiek elmosolyodtak. – Tom, te nem vagy normális. Ezt már megbeszéltük.

- Túlságosan is normális vagyok!

- És úgy beszélsz, mint egy kétéves. Esetleg három, ha még toporzékolsz is hozzá. – ugratta őt Harry.

Tom vállat vont és toppantott a lábával, mire mindenki elnevette magát. – Mi van? Egy mardekáros minden lehetőséget megragad.

- Vehetem úgy, hogy megbíztok bennem? – kérdezte Poppy.

- Aha! – Harry leült Ginny ágya szélére. – Úgy döntöttem, hogy Tomnak szüksége van egy vele egykorú barátra a Roxfortban.

- Te döntöttél úgy? – kérdezte Poppy.

- Nem vagyok normális, emlékszel? – válaszolta Tom, visszatérve a saját székéhez. – Harry dolga felügyelni a mentális fejlődésemet.

„Többek között.”

- Mondani szerettél volna valamit, Gin? – kérdezte Tom vigyorogva.

„Meg is tettem.”

- Kegyelmes uram, azt hiszem, Miss Weasley egyszerűen csak ugratja. – szólt közbe halkan Perselus.

„Ugyan, professzor, Tom nagyon jól tudja. Csak szemétkedik.”

- Mostanában sokat szemétkedek, nem? – bólintott Tom.

Hirtelen kopogtak, mire mindenki rémülten megmerevedett. – Látod. Mondtam, hogy szükség van arra a némító bűbájra. – jegyezte meg Harry, majd gyorsan lekicsinyítette magát és elbújt Ginny keze alatt.

- Okostojás. – vágott vissza Tom, megszüntetve a bűbájt, és bólintott a nővérnek, hogy nyissa ki az ajtót.

Poppy feltárta az ajtót. – Molly! Arthur! – kiáltott fel boldogan, majd kevésbé vidáman, - Igazgató úr.

- Most megmondhatod neki a magadét. – suttogta Tom Hermione fülébe, miközben a három új jövevény besétált a szobába.

- Ginny! – kiáltott fel Molly, majd könnyek között megölelte a lányát.

„Egyedül hagytátok Ront?” méltatlankodott Ginny.

- Fred és George mellette vannak. – nyugtatta meg őt Arthur.

- Kitől tanulta azt a bűbájt, Miss Weasley? – kérdezte Dumbledore ártatlanul, Hermionéra pillantva.

„Marcustól, professzor úr.” Magyarázta Ginny.

Dumbledore gyors pillantást vetett a sötét varázslatok kivédése tanárra. – Ó, értem... Marcus, nem hallott véletlenül Harry felől ma reggel?

A szobában lévők mind az igazgatóra néztek, és Tom összehúzta a szemeit. – Kellett volna?

- Csak kíváncsi voltam, mivel úgy tűnik, nincs a Privet Drive-on.

- Hol máshol lehetne? – mormogta Hermione.

- Én is erre lennék kíváncsi, mivel az árnyéka még ott van.. – Dumbledore vállat vont és rájuk mosolygott. – Ha megtudnak valamit róla, szóljanak. Viszlát. – ezzel az igazgató magukra hagyta őket.

Poppy becsukta utána az ajtót, és Tom gyorsan feldobott egy újabb némító bűbájt.

- Ezt meg hogyan csinálja? – kiáltott fel Harry, miután Ginny elengedte. – Perselus, azt mondtad, hogy Rodolphus és Petunia falaznak nekünk!

- Harry, nyugodj meg! – parancsolt rá Hermione.

- Albust ismerve, biztos felrakott valami bűbájt a házatokra, ami figyeli a mágikus rezgéseidet. – jegyezte meg Poppy.

- Nem. – rázta meg a fejét elgondolkodva Tom. – Egy bizonyos erőhatáron túl a varázslóknak már nincs megkülönböztethető mágikus rezgésük.

- Ezért figyelmeztetett engem a minisztérium, mikor Dobby elejtette a pudingot? Mert nincs saját mágikus rezgésem? – kérdezte Harry felháborodva.

Tom kedvesen rámosolygott. – Igen.

- Aghr! – Harry mérgesen belebokszolt a matracba, és seggre esett.

- Kár, hogy Saber nincs itt. – ugratta őt Hermione.

- Állítólag te vagy a kedvesebb. – panaszkodott Harry.

- Kicsoda Saber? – kérdezte Molly az apró varázslóra mosolyogva.

- Jaj, csak a testőröm, akit Lucius küldött rám. Az a mániája, hogy rendszeresen seggre ejt a saját szórakoztatására. – jegyezte meg Harry, visszaváltoztatva magát a rendes méretére. – Mikor elmentek, mehetek én is veletek? Szeretnék elbeszélgetni egy kicsit Freddel és George-zsal. És ha jobban belegondolok, Ronnal is.

- Hát, nem is tudom... – válaszolta Arthur elgondolkodva.

„PARANCSOLOM, hogy vigyétek magatokkal.” Jelentek meg Ginny szavai a levegőben.

- Én nem akartam rájuk parancsolni, Gin, - Harry a mennyezetre emelte a szemét. – Kezd a fejébe szállni a hatalom, kisasszony.

„Te választottál a helyetteseddé.”

- Ezt eddig is tudtam, köszönöm.

- Jaj, hagyjátok már abba. – kuncogott Molly. – Harry, hát persze, hogy jöhetsz. Mindig szívesen látunk az Odúban.

- Mondtam. – nyújtott nyelvet a húgára Harry.

„Fogd be.”

- Mondd csak, Harry, volt valami közöd Percy halálához? – kérdezte hirtelen Arthur, és a szobában mintha esett volna néhány fokot a hőmérséklet.

- Igen. Én öltem meg. – válaszolta hidegen Harry. – Miért kérdezed?

- Volt rá valami különösebb okod? – kérdezte Arthur ugyanolyan jeges hangon.

Harry feltartotta a kezét, megakadályozva, hogy Ginny ráförmedjen az apjára. – Gin, hadd intézzem el én, kérlek? – a lány bólintott és hátradőlt, de a szeme aggodalmat tükrözött. – Azért öltük meg, mert elárult minket és információkat adott a Főnix Rendjének a Juniorokról, köztük engem is elárult. Mindennek a tetejébe megpróbált megölni Hermet és engem a mugli London közepén, bár úgy látom, ezt nem említették meg abban a cikkben. Gondolom Dumbledore se említette az Auroroknak.

- Megtámadott téged és Hermionét! – kiáltott fel döbbenten Molly. – Hermionét miért?

- Mert a legjobb barátom? Mert velünk volt? – Harry vállat vont és Tomra pillantott. – Neked van ötleted?

- Nem hiszem, hogy csak azért, mert ott volt. Percy felajánlotta nekem és Sabernek, hogy elmehetünk.

- De lehet, hogy csak azért, mert nálatok volt pálca. – mutatott rá Hermione.

- Nem... – Harry elgondolkodva megrázta a fejét. – A halálfalók ismernek olyan sötét varázslatokat, amelyek a világos oldal minden varázslójával szemben előnyt biztosítanak a számukra. Még a legtöbb sötét mágus se veheti fel a versenyt egy halálfalóval.

- Mi nagyon sokat gyakoroljuk a párbajozást. – bólintott Perselus. – És egymás ellen harcolunk.

- Kiszámíthatatlanság. – mormogta Hermione a Sötét Nagyúrra pislantva, aki kényelmesen hátradőlve hagyta, hogy a többiek találgassanak. – Azt mondtad, hogy a kiképzésetek szerint először az ellenfél gyengeségeit kell kiismernetek.

- Nem egészen. Bizonyos szempontból ők voltak számbeli fölényben, úgyhogy a legjobb az volt, ha kivárják, míg lehetőség mutatkozik a támadásra. – rázta meg a fejét Harry. – Lehetséges lett volna rátámadni Percyre, és talán be is jött volna a dolog, ismerve ezt a kettőt, aki velünk volt, de így nem lett volna, aki minket védjen, így ez nem lett volna jó megoldás.

„Már megint helyette beszélsz.” Panaszkodott Ginny.

- Ő akarja. – vont vállat Harry.

Tom elhúzta a száját az ágyhoz kötött lány nézése láttán. – Így gyorsabban tanul.

- Hé!

Tom komoly pillantást vetett a szeretőjére. – Így van, és jobb, ha ezt te is tudod.

- Kösz, hogy emlékeztetsz rá. Merlinre, néha olyan szemét tudsz lenni!

- Ez a dolgom.

- Jobb, ha nem estek megint egymás torkának. – figyelmeztette őket Poppy. – Nélkületek is elég lehetőségem van szívrohamot kapni.

- Nem fogok bocsánatot kérni, csak mert megmondtam az igazat.

- És én se kérek megint bocsánatot, amiért halálfalók előtt kicsúfoltam.

- Tudod is te, mit jelent bocsánatot kérni!

„Mi a FENE van ma veletek?”

Harry és Tom összenéztek, aztán Harry vállat vont. – Szexuális frusztráció.

Ginny egy hosszú pillanatig csak bámult a fiúra, míg Hermione kuncogott, a felnőttek pedig rémült pillantásokat vetettek rájuk. „Sajnálom. És ha tegnap éjjel nem fárasztoddad volna ki magad, most nem lenne ilyen problémád.”

- Ginny! – kiáltott fel Molly rémülten.

- Szeretném látni, hogy te képes lennél-e mindenkit oda-vissza hoppanálni a minisztériumba. – vágott vissza Harry. – Egyébként nem én voltam az egyetlen, aki kifáradt. – Hermione még mindig kuncogott, Perselus a mosolyával küzdött, míg Tom elégedett vigyorral dőlt hátra a székében. Poppy fel volt háborodva. Arthur elgondolkodva nézett Harryről Tomra és onnan Ginnyre. Mollyt teljesen megrémítette a téma.

„Én nem voltam fáradt.”

- Alig álltál a lábadon.

„Nekem hányingerem volt!”

- Várjatok, várjatok! – vágott közbe Arthur. – Ginny, te Harryvel mentél a minisztériumba?

„Összesen heten voltunk.” Bólintott Ginny.

- Képes voltál hat másik diákot odahoppanálni? – suttogta döbbenten Poppy. – Remélem vett be életesszenciát, Mr. Potter.

- Igen, a szemétláda megitatott vele. – válaszolta Harry. – És szerintem Perselus csinálta, mert borzalmas íze volt.

- Ma mindenkibe belekötsz, ugye? – kérdezte Perselus, akit túlságosan szórakoztatott a dolog ahhoz, hogy felkapja a vizet.

- Aha.

- Rajtunk vezeti le a mérgét, nehogy megölje Ronaldot. – magyarázta Tom.

- Tényleg, a fenébe. – motyogta Hermione.

- Gin magának akar egy darabot, emlékszel? – válaszolta Harry. – És még szerencsénk, hogy ő nem Walden Macnair.

Perselus és Tom voltak az egyetlenek, akiket nem zavart össze ez a megjegyzés. – Erre nem akartam emlékezni, Harry. – panaszkodott Tom.

- Aha. – Harry nyelvet öltött a Sötét Nagyúrra.

- Mégis mit csinál Macnair? – kérdezte Arthur.

- Nem akarod tudni. – válaszolta Tom, Harry és Perselus kórusban.

- Egyáltalán hogy lett belőle halálfaló? – motyogta Harry.

- Benne van a nevében. – válaszolta Tom, eltakarva a szemeit.

- Ó, szóval ő adta az ötletet ahhoz a megnevezéshez!

- Harry, mikor a „halálfaló” elnevezést kitaláltam, ő még meg se született.

- Rájöttem! – szólalt meg Arthur hirtelen, meglepve mindenkit, kivéve a Sötét Nagyurat és helyettesét.

- Már éppen ideje. – motyogta Harry.

- Csak húsz percig tartott. – vigyorgott Tom.

- Ugyan, mindig eltereltük a figyelmét. Ne csúfold.

- Igaz. És nem is mindjárt kezdtünk utalgatni rá.

- Hát nem is lehetett. Dumbli is itt volt, emlékszel?

- Eegen, pedig megpróbáltam elfelejteni.

- Fogd csak rá a gyenge emlékezetedre.

„Befognátok egy pillanatra?”

- Igaz is, Arthur nagy bejelentésre készül. – ugratta őt Harry, és rávigyorgott a nagyon sápadt választott apjára. Molly zavarodottan figyelte a férjét.

- Voldemort. – nyögte ki Arthur rémülten.

Harry megtapsolta. – Hé, Tom, elkapott!

- Meg foglak átkozni. – motyogta, majd Arthur felé biccentett. – Igen.

Molly felhördült. – Merlin szakállára!

- Miért nem mondtad meg nekik, mikor felvetted őket? – kérdezte ingerülten Hermione.

- Sokkal érdekesebb, ha mindenki magától jön rá. – válaszolta vidáman Harry.

- Mardekáros. – köhögte a tenyere mögött Perselus.

Harry elvigyorodott. – Nem vagyok mardekáros, hanem a Sötét Nagyasszony.

Molly, Arthur és Poppy bámultak, míg Perselus köhögőgörcsöt kapott, Tom legurult a székéről a nevetéstől, Hermione és Ginny pedig könnyesre röhögték magukat. „Harry, ez egy BORZASZTÓ vicc volt!”

- Akkor meg miért nevettek rajta? – kérdezte Harry.

- Azért, mert olyan rossz. – nyögte ki Tom, visszamászva a székére. – Merlinre, honnan szeded ezeket?

- Csak úgy eszembe jutnak, mint minden más tinédzsernek. – válaszolta Harry, felpillantva a másik háromra, akik valahogy nem értették a dolgot. – Ugyan már, csak nem hittétek, hogy valóban Ginevra Weasley-vel járok?

- Azt hiszem, le kell ülnöm. – motyogta Poppy, magához hívva egy széket.

- De akkor mire van a gyűrű? – kérdezte Arthur, míg Molly a szemeit dörzsölgette.

Harry kinyújtotta a kezét a Sötét Nagyúr felé és felvonta a szemöldökét. – Miből gondolod, hogy nálam vannak? – kérdezte gonoszul Tom.

- Tom, tudod, hogy nem verhetsz át, mikor láttam, ahogy ma reggel zsebre vágtad. – horkant fel Harry a szemeit forgatva.

- Csaltál. – panaszkodott a Sötét Nagyúr, de átnyújtotta a pergameneket.

Harry továbbadta őket Arthurnak. – Ez volt Gin karácsonyi ajándéka. Az igazi fiúja javasolta, hogy hordja a gyűrűt a gyűrűsujján, csak hogy Ront idegesítse vele.

- Egy kicsit túl jól működött az ötlet. – tette hozzá Hermione.

- Végem van. – rázta meg a fejét Arthur, továbbadva az iratokat a feleségének.

- Ó, Harry, ez csodálatos. – sóhajtotta Molly, visszaadva a pergamenköteget a fiúnak, aki mosolyogva a szeretője kezébe nyomta.

- Mi az? – kérdezte Poppy.

- Harry a húgává fogadta Gint karácsonykor. – magyarázta Tom.

- Szörnyen aranyos volt tőle. – sóhajtotta Hermione boldogan.

- Hermione! – kiáltott fel Harry elvörösödve.

- Az volt, te is tudod. – mormogta Tom.

- Tom!

- Azt hittem, már túltetted magad ezen az állandó piruláson. – ugratta őt Tom.

Harry Ginhez fordult. – Gin, szemétkedik velem!

A lány halkan kuncogott. „Hát hallgattasd el.”

Harry pislogott néhányat. – Ó. Jó. – Aztán felkelt, majd Tom ölében elhelyezkedve szájon csókolta a Sötét Nagyurat.

Tom átkarolta Harry derekát, és lehunyta a szemét. Meg tudnám szokni.

Harry vigyorogva elhúzódott. Mindig ezt mondod.

Biztos, mert mindig ezt is gondolom, kedvesem. Válaszolta, majd felvonta a szemöldökét. De azt hiszem, ezt egyszer már megbeszéltük.

Talán. Harry hátranézett Ginnyre. – Működött?

„Olyan jól néztek ki így ketten.”

- Ginny! – kiáltott fel döbbenten Molly.

- Egyszer talán még téged is beveszünk. – javasolta Tom.

Ginny elnevette magát. „Nem hiszem, hogy anya beleegyezne, Tom.”

- Kár. Pedig meghívhattuk volna Luciust is. Jó kis négyes buli.

- Szerencséd, hogy tudom, hogy csak viccelsz. – horkant fel Harry.

„És hogy Harry nem féltékeny típus.” Tette hozzá Ginny.

- Pedig az. – válaszolta Tom. – Ez valami Griffendéles vonás. JAJJ!

Harry ártatlanul rámosolygott a szerelmére. – Meg mered ismételni?

- Nem, köszönöm. – nyögött fel Tom, Harry vállára téve a kezét. – Szörnyű kölyök vagy.

- Mindig ezt mondod.

„Hát nem édesek?” kérdezte Ginny, miután meggyőződött róla, hogy egyik varázsló se látja.

- De igen... – mondta Molly, míg Hermione és Poppy bólintottak. Arthur bizonytalanul vállat vont, míg Perselus a plafonra emelte a szemét.

- Kösz. – szólalt meg Harry. – Te pedig, kis húgom, elfeledkeztél róla, hogy nekem hátul is vannak szemeim.

- Hogyan csinálod! – kiáltott fel Hermione.

Harry megrázta a fejét. – Családi titok.

Tom felkuncogott. – Az bizony.

- Látod, most te csaltál.

- Halgass, kölyök.

„Mi a fenéről beszéltek?” kérdezte Ginny ingerülten.

- Az Adava Kedavra, ami visszapattant rólam gyerekkoromban, elosztotta közöttünk a képességeinket. – magyarázta Harry. – Ezért tudok párszaszóul.

„A Griffendél család pedig képes keresztülnézni a feje hátulján?” kérdezte Ginny.

- Nem. A Griffendél család metamorfmágus. – válszolta nyugodtan Tom. – Harrynek valóban vannak szemei a feje hátulján, hogy rajtatok tudja tartani őket.

A szobában lévők nagy része eltátotta a száját. „Akkor ezért tudsz olyan könnyen átváltozni!” vonta le a következtetést Ginny.

- Aha, de többnyire csak egyszerű bűbájt használ. – motyogta Harry.

- Arra várok, hátha valami nag