Szokásos hely, szokatlan idõben. Takarodó után jár már az idõ, de én még ébren vagyok. A Roxfort legmagasabb tornyának mellvédjén állok.
    A szél játszik testemmel, egyszer a mélybe lökne, másszor pedig vissza. De már rég nem érdekel. Ha vége lesz, vége lesz. Viszont az életet önszántamból soha nem fogom eldobni.
    Emlékszem, mikor elõször kiálltam ide. Még hatodikban, mikor Ron összejött azzal a libával. Miután ráküldtem frissen elõvarázsolt madaraimat, nem tudtam hová menjek. A lányok hálókörletébe nem volt kedvem menni, mert az a klubhelységen való áthaladást jelentette. Így jött az ötlet: felmegyek a csillagvizsgáló toronyba, hisz' ott úgysem jár senki. Mikor elõször kiléptem az éjszakába, alig tudtam megtartani az egyensúlyom, olyan erõs szél volt kinn. Lassan a mellvédhez sétáltam, felálltam rá, majd vissza is hõköltem gyorsan. 
    Az éjszakát kinn töltöttem, egyedül, a fájdalomnak átadva magam.
    Ma is visszatértem, mint már annyiszor, ha ki akartam sírni magam. A szélnek, a sötétségnek elmondhattam minden bánatom, hisz nem adja tovább senkinek, csak vigasztal. Pajkosan lökdösi testem, amitõl már nem félek. Már rég nem.
Szabadon engedem könnyeimet, itt úgy sem lesi ki senki az eminens griffendéles sárvérűt. Csak, hogy Draco Malfoy szavaival éljek. Jártam már itt az õ „jóvoltából” is, meg a „legjobb barátaim” felém mutatott közönye miatt is.
    Ma Ron miatt állok itt, halált megvetõ pimaszsággal. Szakítottunk. Nem akárhogy. Miután kimondta, hogy kapcsolatunknak vége, az egész griffendéles - mardekáros végzős évfolyam előtt üvöltve nyilvánította ki a véleményét. Elhordott mindennek.
    Persze senki nem védett meg. Viszont a mardekárosok sem piszkáltak.
    Végigszenvedtem a napot. Nem az fájt, hogy Ron szakított velem – ha õ nem teszi meg, akkor én, hisz nem szerettem – hanem a szakítás módja. A megaláztatás. Utána a tudat, hogy valóban nincsenek barátaim. Még Harry sem. Persze õ elvárja, hogy megcsináljam a leckéjét, lelket öntsek belé. Hát nem fogok. Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy végérvényesen hátat fordítsak eddigi életemnek. A szüleimet (azokat az utolsó szemeteket) hidegen hagyná. Egy ideig. Amíg egy csuklyás, álarcos nõ hidegvérrel meg nem gyilkolja õket. Igen, valóban. Komolyan gondolkozom a halálfalóságon.
    Hirtelen nyílik az ajtó. Lassan megfordulok. Ha tanár, nem érdekel. De nem az. Szõke haj. Tejfölszõke. Naná. Draco Malfoy látni akarja, milyen mikor szenvedek.     
    Sóhajtva leülök, háttal neki, majd ülõ helyzetembõl lenézek. A hátam mögött halkan, szinte kérlelõn szólal meg Malfoy.
    – Kérlek ne ugorj le. Amiatt a patkány miatt nem éri meg. Ne dobd el az életed. Lehetsz még boldog mással is.
    Keserûen elmosolyodok. Mindenre számítottam, csak erre nem.
    – Eszembe sem jutott, hogy ugorjak. Mindössze azért vagyok itt mert most nyugodtan sírhatok, lehetek szomorú, nem lát senki. Legalábbis eddig így volt. A boldogság pedig számomra elérhetetlen vágyálom. A szüleim sosem szerettek, épp ezért örültem, mikor hét évvel ezelõtt megkaptam a levelet innen. Akkor voltam boldog elõször és utoljára. Reméltem, hogy itt lesznek barátaim. Hogy eljöhetek otthonról. Legalább év közben nem kellett apáméktól rettegnem. Mikor megérkeztem ide, csalódás jött csalódás után. Azok a barátok, akiket szereztem, nos õk az elkészített házi dolgozataimat jobban kultiválták, mint engem. Épp ezért menekültem a tanulásba. Ezután lettem a tanárok kedvence, az eminens, a stréber. De a szüleim – és fõleg az apám – mindent megtettek, hogy továbbra is tönkretegyék az életem. Minden szünetben haza kellett mennem, hogy a megfelelõ pofonmennyiséget megkapjam. De mindezt miért is mondom el, pont neked? Hisz te csak egy utolsó felkapaszkodott sárvérûnek tartasz. 
    Ezt a kis monológot majd úgyis szépen felhasználod ellenem, de engem már ez sem érdekel. Elhiheted, legszívesebben hidegvérrel meggyilkolnám a szüleimet. De nem tehetem.
    - Tévedsz. Én nem Weasley vagyok. Lehet, hogy hülyén hangzik, de már nem akarlak bántani. Megváltoztam. Nem tudom mitõl, lehet, hogy a mai nap döbbentett rá. És... Szóval szeretnék bocsánatot kérni az eddigi hat évért. Minden sértésért és átokért. Ne haragudj kérlek. Tudom, hogy nem fogsz a nyakamba ugrani, hogy "semmi baj!", de szeretném jóvá tenni.
    Hát kicsit megrökönyödtem. Állam a kõfalon landolt. Malfoy bocsánatot kér? Ez lehetetlen. Nem. Nem az. Komolyan gondolja. Mi lesz ebbõl... Majd meglátjuk... Nini de cuki, mikor bizonytalan. Na de Hermione!!! Mikre nem gondolsz! Jól van, nem érdekel.
    - Rendben Draco. Remélem, nem döntöttem rosszul.
    - Mutathatok valamit? - kérdezte megkönnyebbülve – Jaj nyugi, csak az én kedvenc helyem szeretném megmutatni. Gyere légyszi. Ígérem tetszeni fog.
Felálltam. Kissé megcsúsztam, minek következtében cserben hagyott az egyensúlyom. Draco gyorsan átlátta a helyzetet, odaugrott hozzám; magához szorított, úgy emelt le a vékony falról. Miután letett sem engedett el, hanem magához szorított, amit hirtelen nem tudtam mire vélni.
    - Már van egy majdnem-barátom, nem akarom ilyen gyorsan elveszíteni – suttogta fülembe, mire fojtó szorosan hozzábújtam. Még soha senki nem mondott nekem ilyet.
    Talán egy perc, talán egy óra múlva kibontakoztunk egymás karjaiból. Nem tudom, de nem is érdekel. Halkan kérdeztem meg:
    - Akkor megmutatod azt a bizonyos helyet?
    - Persze. Majd' elfelejtettem. Ne haragudj. Gyere – azzal kézen fogott és úgy vezetett le a toronyból. Sok folyosón haladtunk el, mire megtaláltuk amit kerestünk. Nevezetesen a Szükség Szobája elé érkeztünk. Háromszor elsétáltunk a szoba ajtaját rejtõ fal elõtt, majd a megjelenõ díszes szobaajtón át beléptünk az eddigi legszebb szobába, amit valaha is láttam.
    - Látom tetszik. Ez az otthoni szobám tökéletes mása. Egyszerû, szinte puritán. Én nem az apám vagyok, aki a luxust és a giccset isteníti. Soha nem is leszek olyan. Itt szeretek lenni, mert itt megnyugszom, nem gondolok az idióta családomra, meg az elkényeztetett, sznob „barátaimra”.
    - Gyönyörû – leheltem – meghitt és otthonos.
    - Köszönöm, kedves vagy. Kimegyünk a teraszra? Beszélgetünk, meg esetleg rágyújtok. Kb. este nyolc óta nem szívtam el egy szálat sem.
    - Akkor jó, legalább megkínálsz. De miután elszívtuk, jöjjünk vissza, mert szerintem én így is meg fogok fázni.
    - Részemrõl itt is cigizhetünk – nyújtotta felém a cigis dobozt – engem nem zavar a füst.
    Miután már az ágyon ültünk beszélgettünk. Elmondta, hogy nem tudja mikor és hogyan, de megváltozott az értékrendje. Hogy nem tud már apja eszméiben hinni, nem akar halálfaló lenni, nem akar szívtelen, gonosz lenni. Elmondta, hogy amint befejezte ezt az évet, eltûnik innen. Dumbledore-ral létrehoztak egy olyan bûbájt, ami Voldemort elõl is elrejt akárkit. Ezt a bûbájt rászórták arra a kis házra, amit saját pénzébõl vett még régen.
    Én is meséltem neki. Elmondtam, hogy a szüleim sosem szerettek, hogy nem volt igazi gyerekkorom. Azt is elmeséltem, hogy kedves szavak helyett csak üvöltözés és pofonok képezték osztályrészem. És persze a halálfalós tervemet is megosztottam vele.
    - Elhiszed, hogy van jobb ötletem? Mi lenne, ha te is odaköltöznél hozzám? Legalább nem lennék olyan magányos. És Perselus is örülne neki.
    - Perselus? Ő is ki akar maradni a háborúból? Csak nem lakatlan-sziget párti õ is? - furán nézhettem, mert Draco felnevetett.
    - Megnyugtathatlak, hogy õ is csak az iskolában, ilyen morbid módon rideg. Azt nem mondom, hogy nincsenek rossz pillanatai, de amúgy egész rendes. És még kedvel is. Errõl a szobáról õ is tud.
    - Valamilyen szinten én is kedvelem – gondolkoztam el – nem hittem el soha, hogy a magánéletben is olyan pokróc, mint az óráin. És mindentõl függetlenül a beszólásai letálisak, meg kell hagyni. Csak a tanítási módszereivel nem vagyok kibékülve. Nem tudom te hogy vagy ezzel.
    - Azt én sem szeretem. És amúgy te milyen vagy a magánéletben? Gondolok itt arra,
hogy milyen zenét szeretsz?
    - Leginkább rockot. Marilyn Manson, Sex Pistols, The Distillers, Nirvana, és még sorolhatnám. Úgy is öltözködök, szerintem ezt már te is tapasztaltad. A kedvenc színem a fekete, és imádok olvasni. Szeretem Oscar Wilde mûveit, Arthur Herzog sem áll tõlem távol, és Shakespeare mûveit is szeretem. De a pálmát az ókori görög drámák viszik. A kedvenc virágom a fekete rózsa és a fehér liliom – érdeklõdve néztem, mikor Draco egyszer csak felém nyújtott egy-egy szálat az általam olyannyira kedvelt növényekbõl – Hát ezt hogy csináltad? 
    - Hát... Talán kivételes tehetségem van hozzá Miss Granger – nézett rám komolykodva, mire egy jól megtermett párna landolt szinte hófehér haján...
    - Á értem. A kis hölgy harcolni akar.. Ha harc, hát legyen harc, gyíkarc – majd bõsz csatakiáltás után belevetette magát az általam kezdeményezett párnacsatába. Hamar rájöttem, hogy én itt biza' le leszek igázva, mint a morvák a magyarok által...

    Úgy is lett, ahogy gondoltam. Draco egyszer csak hanyatt döntött, majd csípõmre ült, elhelyezkedve rajtam úgy, hogy mozdulni alig bírtam... A kis zöld borsók végiggurultak a hátamon, de ezt a világ minden kincséért nem vallottam volna be neki. Ehelyett felnevettem:
    - Ez jobban lefegyverez, mint egy jól irányzott Capitulatus – nevetgéltem, tudomást sem véve arról az újfajta bizsergésrõl, ami minden érzékemet igyekezett megbénítani.
    - Nem félsz kislány?
    - Ugyan mitõl kéne féljek? - kacérkodtam továbbra is.   
    - A csúnya rossz szatírbácsitól? Mit fog velem tenni?
    - Ezt – azzal megcsókolt. Csodálatos érzés volt, ahogy ajkaimra hajolt. Gyengéden játszott velem, becézte számat, én pedig visszacsókoltam. Tarkójánál fogva magamra rántottam, így csókoltuk egymást hosszú percekig. Még soha nem éreztem ilyet. Mint aki elporlad és újra emberi formát ölt. Remegõ hülyévé redukálódtam, pedig még nem is csinált velem semmit. És akkor megéreztem kutató kezeit csípõm környékén. Habozás nélkül nyúltam fekete selyeminge után, hogy kigomboljam és levegyem róla. Ezt a fajtáját még nem ismertem a vágynak.
Vajon ő erről mit gondol?