Búcsúzom. Nem tudom mit mondhatnék. Nincsenek szavaim, csak egy gondolat őrjít: nem érinthetlek, nem csókolhatlak többé. Hiába szeretlek. Nem tehetek semmit. Nem megy. Családom, kötelességem áldozatai vagyunk mindketten. Különböző oldalon állunk mindketten. Épp közös számunkat hallgatom és neveltetésemet meghazudtolva gyermeki-fájdalmasan zokogok. Zokogok puha bőröd után, édes kacagásod, forró ölelésed után. 
    Holnap ezt már nem tehetem meg. Holnap már fel kell öltsem rideg halálfaló külsőm, ami mögül nem szűrődhetnek ki valós érzelmeim. Ki kell irtsam magamból az emberit, amit csak tőled kaphattam meg. Olyan nővel kell leéljem az életem, akit nem szerettem és soha nem is fogok megkedvelni sem. Csak mert ő is aranyvérű.
    Egyszerre lábdobogás üti meg füleim. Eltüntetem gyorsan fájdalmam nyomait, hogy társaim, akiket holnap halálfalóvá avatnak, ne vegyenek észre semmit.
    De nem ők azok. Valaki kopog. Így csak egy ember kopog be az ajtómon kicsi kezeivel. Csak te lehetsz az. De mi ez?
Gyönyörű ajkaid remegnek, ahogy belefogsz mondandódba:
    - Draco. Említetted, hogy lenne egy út, hogy örökké együtt legyünk.
    - Van, de nem hiszem hogy belemennél.
    - Meg is halnék, csak hogy veled lehessek. Szeretlek.
    - Pont erről van szó. Töltsük együtt ezt az éjszakát, az utolsót ebben az életben.
    - És mivel akarod ezt kivitelezni? Mire gondolsz?
    - Van nálam két fiola gyorsan ható méreg. Hajnalban fogjuk bevenni. Persze csak ha benne vagy.
    - A szavam nem másítom. Veled tartok a halálba, hogy az örökkévalósásgig együtt lehessünk.
    Azon az éjen csak néztük egymást, tudván, hogy nekünk ez az utolsó néhány óránk ebben a földi pokolban, ami mégis annyi boldogságot adott nekünk, ha oly rövid ideig is.
Hajnalhasadtával pedig két lélek távozott eme árnyvilágból egymás kezét fogva, együtt tartva az öröklétbe.