Elmentél. Pedig nem kellett volna. A hír mindannyiunkat lesújtott. Hozzátartozóid, szeretteid, szerelmed de ismerős és ismeretlen egyaránt megsiratott.
   Egy csodás pillanatig mindenki hitte, hogy meggyógyulsz. Kétségbeesetten küzdöttél. A keserűséget kiírtad magadból, sírni sosem láttak.
   Ma pedig, sírod mellett állunk lesújtva. Kora hajnalban érkezett hozzánk a hír: feladtad a harcot, a betegség legyőzött. De nem! Te nem adhattad fel! Erős voltál, életvidám! Sosem gyűlöltél! Felfoghatatlan. Fájdalmas. Hihetetlen. Szörnyű. Csak ezek a szavak jutnak eszembe.
   A temetés sablonos és semmitmondó. Jó tulajdonságaid zsolozsmaszerű ismétlése mit sem tud enyhíteni szívünk fájdalmán. Nem illik hozzád. Egyszerűen nem illik egy ennyire energikus, összetett lélekhez. A nekrológ után pedig elnyeli mindörökre a föld törékenynek tűnő tested. Már csak a fejfa és ballagási arcképed tudatja, hogy egy nagyszerű ember álmodik e halom göröngy alatt. Sírodra kőgalambok vigyáznak. Te pedig a mennyei fanfictionmezőn álmodod tovább történeteid.
   Igazságtalan a sors. Hiába érezte mindenki utolsó novellád után, hogy ez most búcsú, burkolt ám de célzatos búcsú volt mindannyiunktól, nem mertük, nem akartuk felfogni a felfoghatatlant. Hogy te tudod, hogy érzed, hamarosan eljön majd utolsó szívdobbanásod pillanata is. Ezzel az írásoddal búcsúztál írótársaidtól, olvasóidtól, szüleidtől, iskola- és osztálytársaidtól.
   Most pedig itt az ideje, hogy én mint ismeretlen ismerős is búcsúzzam.
   Isten veled, Draco Malfoy! Ne várja tőlem senki, hogy többet mondjak; tudom, neked ez is épp elég. A lényeget érted. Szerettünk. Hiányozni fogsz.